2.fejezet - Suddenly everything went black ...

Köszönöm szépen az hat feliratkozót és a három kommentet! El sem tudom mondani mennyire örültem neki! Nagyon hálás vagyok nektek! Remélem, hogy tetszett, és továbbra is követtek és komiztok! Itt is a második rész, remélem ez is épp úgy tetszeni fog mint az első fejezet. Jó olvasást! Megjegyzéseket hagyjatok! 
Csók, xx Patri



- Sofi, mit keresel a földön? Miért sírsz? Sofi, drágám, mi történt? - fogott karjaiban Stella néni. Miután látta, hogy én tőlem most választ nem fog kapni, felvitt a szobámba és befektetett az ágyba. Nyomott egy puszit a homlokomra és kiment. Engem pedig elnyomott az álom.

~*~*~

Este nyolc órakor megébredtem. Lassan leslattyogtam a lépcsőn és a végén hallottam, hogy Stella néni beszélget valakivel. Közelebb mentem és észrevettem az ismeretlen göndör fürtjeit. Miért nem bírja megérteni, hogy nem érdekel? Három évig nem érdekeltem, és most csak úgy beállít, hogy beszéljünk meg mindent. Mi ez ha nem pofátlanság? Beindultam és ahogy Stella néni észrevett szólásra nyitotta száját:

- Sofia gyere ide! - mondta mintha csak egy nyolc éves kislány lennék aki haragszik testvérére mert nem hagyott neki fagyit. Megálltam a nappali közepén és Harry szemeibe bámultam. Jobban megfigyeltem rajta mindent és megállapíthatom, hogy nagyon sokat változott. Az arca, az alakja, a magassága még a keze is. Nem az a törékeny és kisírt szemű fiú állt velem szemben hanem a felnőtt Harry Styles. 

- Mondtam, hogy ne gyere ide! - sziszegtem felé. 

- Sofi kérlek! Beszéljük meg! Kérlek szépen! - könyörgött nekem.

- Sof, Harry mesélte, hogy elküldted őt - mondta Stella néni.

- És ezen csodálkozik? - kérdeztem flegmán.

- Sofi! - szólt rám Stella néni. 

- Sofi kérlek beszéljük meg! - mondta mély hangján Harry. Már éppen mondani akartam, hogy menjen innen mikor Stella néni megelőzött.

- Meghallgattad már? - kérdezte. Megráztam a fejem. Még csak esélyt sem adtam neki. - Akkor most megfogod! - mondta mire szemeimet újra Harry -re szegeztem. 

- Sofi én nem tudom hol kezdjem! Miután bejutottam koncentráltam, hogy sikerüljön és az élő adásba is felvegyenek. Viszont ez nem ment olyan könnyen. Mivel csak négy srác társaságában folytathattam a versenyt, ezért belementünk mind az öten. Ezek után pedig kövtkeztek az élő show, és teljesen elvoltam foglalva. Négy idegennel, teljesen egyedül. Össze kellett szoknunk és mellette ott vltak a próbák. A verseny után számtalanszor kezembe vettem a telfont azzal az elhatárzossál, hogy felhívlak, de le is raktam. Leraktam mert féltem. Féltem, hogy megutálsz. Attól féltem, hogy teljesen megutálsz amiért a műsor alatt nem hívtalak. Számtalanszor emeltem fel a tollat és a papírt, de mindig vissza is került az asztalra. Féltem, hogy már nem szeretsz. Kitagadsz. Ezek után egyre görcsösebb lettem. Elmondtam a fiúknak, akik mai napig is a legeslegjobb barátaim, hogy mi bánt. Bíztattak, hogy hívjalak fel, megakarnak ismerni, de sosem tettem. 

- De én nem utáltalak meg! Mindig reménykedtem, hogy felhívsz de semmi! Egy félév után annyiszor jelent meg a képed a TV -ben, vagy az újságban. Annyiszor szorult össze a torkom. Mindig a felhőtlen és boldog Harry Styles -sal találkoztam össze mindenhol. A boldog Harry Styles aki éli a sztárok, dús gazdag életét és nem érdekli semmi és senki. Ezt hangoztatták mindenhol. És akkor én ezek után teljesen össze estem. Tudtam, hogy elfelejtettél. Hogy, már nem érdekellek. Már nem vagyok a húgod! Tudtam! És egy idő után nem is érdekelt. Tojtam rád magasról, ahogy te is tetted. Úgy, hogy mehetsz! Mindent elmondtál, a kisebb élettörténeted, csak éppen azt hagytad ki belőle, hogy a szüleid meghaltak és van egy kishúgod aki otthon haldoklik! - üvöltöttem sírva. Harry teljesen elsápadt. 

- Ho... hogy, érted azt, hogy haldoklik? - remegett hangja.

- Úgy, ahogy hallottad! Haldoklom Harry! Beteg vagyok! És már csak nagyon kevés időm van hátra! - csuklott el a hangom ezzel én is. Összeestem és nem bírtam megmozdulni. Szemeimet muszáj volt lehunynom. Nem bírtam nyitva tartani. Nagyon rosszul voltam. A szívem szúrt és alig kaptam levegőt. Köhögtem és levegő után kapkodtam. Éreztem, hogy két erős kéz megragad, karjába vesz és ki rohan velem. Hallottam, hogy Stella néni sír és rohan utánunk. Valahova óvatosan lehelyeztek és gondolom Harry beült mellém. Fejemet ölébe helyezte és kiseperte a hajszálaimat arcomból. 

- Sofi ne haragudj! Én ezt nem tudtam! Kérlek bocsájts meg nekem! - hallottam, hogy zokog. Szemeimet még mindig nem bírtam kinyitni, bár a köhögés egy kis időre abba maradt, de megszólalni nem tudtam. A szívem nagyon szúrt. Nem sokára Harry újra kezébe vett és elindultak valahova. Hallottam, hogy kiáltoznak, hogy hordágyat, meg, hogy vigyük gyorsan, hogy hol egy orvos meg ilyenek, de aztán egyre több mindent távolabbról hallottam és végleg elhalkult minden. 

~*~*~

Mi ez a szörnyű csipogás? Miért nem hallgat már el? Egyáltalán hol vagyok? Iszonyatosan fáj a szívem. Lassan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. Körbe néztem és mindenhol fehér bútorok és falak voltak. Vagyis egy kórházban vagyok. Hallottam valaki itt van melletem és sír. Oldalra fordítottam a fejem és Stella néni nyúzott arcával találkoztam. 

- Sofi, drágám, minden rendben? Fáj valahol? - kérdezte. Szívemre raktam a kezem ezzel jelezve neki, hogy hol fáj. - Jaj, kicsim nem sokára jobb lesz, hidd el nekem! - mondta. 

- H... Harry hol van? - kérdeztem nagy nehezen. Emlékeztem mindenre ami az elmúlt néhány órában történt.

- El kellett mennie! - sütötte le a szemei Stella néni.

- Persze, mit is vártam! - hörögtem.
- Fontos dolga volt! El kellett mennie! Azt mondta, hogy rohan vissza! Bármelyik percben itt lehet! 
- De nem kell itt lennie! Jobb is, hogy nincs itt! 
- Sofia ilyet ne mondj a testvéredre. Szeret téged és mindent nagyon megbánt. Őt is meg kell értened.
- Stella néni, három évig nem keresett. Hogyan értsem meg? Jó az elején lehet nem volt ideje, de utána írhatott volna, vagy meglátogathatott volna, vagy csak küldhetett volna egy SMS -t! Egy testvér nem ilyen. Akkor hagyott magamra mikor legnagyobb szükségem lett volna rá! Mikor támasz kellett volna. És ehelyett csak saját magamra tudtam számítani. Tudom, hogy te is ott voltál mellettem, de Harry -re is szükségem lett volna. És nem volt ott. 
- Tudom kicsim! Semmi baj! Én mindig itt leszek neked! És most már Harry is! Ne aggódj! Vigyázunk rád! 
- Köszönöm Stella néni! Szeretlek! - mondtam mire odajött hozzám és óvatosan megölelt. 
- Áá Miss Styles. Felébredt? Hogy, van? - jött be egy magas negyven években járó fehér köpenyes férfi. 
- Szúr a szívem! - panaszoltam. 
- Doktor úr! Minden rendben van Sofival? - kérdezte Stella néni.
- Hát ami azt illeti nincs. A daganat gyorsabb mint gondoltuk. A tüdődet nagyon leterheli és mostanában sokat stresszelsz, amitől még rosszabb lesz. Van egy műtét amivel eltudnánk távolítani a daganatot, de fenn áll a veszélye maradandó károsodásnak. Ebbe természetesen  nem kell belemenniük, csak mondtam egy lehetőséget - hallgattuk az orvost. Stella néni megint pityeregni kezdett.
- Doktor úr! Mennyibe fáj nekünk ez a műtét? - kérdeztem. 
- Mivel ez egy nehéz műtét egy híres orvosnak kell végrehajtania, ha végrehajtja és hát nem kevés pénz - magyarázta és akkor berontott Harry.
- Úristenem! Jól vagy? Minden rendben? Sofi kérlek ne haragudj rám! - rohant hozzám, majd próbált megölelni kisebb, nagyobb sikerekkel.
- Igen jól vagyok. Remélem ennyi elég! Szia! - mondtam.
- Sofia ne csináld ezt! 
- Nem Harry! 
- Én jobb ha most megyek! Kérem ne terheljék a lányt, mert abból baj lehet! Nagyon gyenge! - mondta az orvos, majd kiment.
- Sofi drágám, én kimegyek ha kellenék csak szólj - állt fel Stella néni.
- Jó máris kellesz! Ne hagyj itt vele! - suttogtam.
- Beszéljétek meg a dolgokat! - mondta Stella néni azzal kiment.
- Erről ennyit! - morogtam. Harry az ágyamhoz húzott egy széket és leült rá. Zöld szemeit rám szegezte és nem szólalt meg. - Most meg mit bámmulsz? - törtem meg a csendet.
- Téged! - felelte halkan. 
- És mi olyan eget rengető érdekes? Egy haldokló lányt látsz - fordítottam el a fejem. Ezzel a mozdulattal Harry vissza is fordította felé. 
- Ne merd még egyszer azt mondani, hogy haldokolsz. Igenis jól vagy és nem fogsz meghalni! 
- Mindenkinek úgy lenne a legjobb. Főleg neked! Egy gonddal kevesebb.
- Ez nem igaz! - csattant fel. Felállt és idegesen járkálni kezdett. - Igenis érdekelsz! Szerelek Sofi, hiszen a testvérem vagy. Tudom nem kerestlek 3 évig. Mindig mindennek megvolt az oka, és már el is mondtam. Féltem!
- Akkor most mégis mi a jó büdös francot keresel itt? - kiáltottam én is.
- Erőt vettem magamon és eljöttem hozzád. Hogy, mindent új lappal indítsunk! - kiabált ő is.
- És mégis mit gondoltál, hogy megjelensz és a nyakadba borulok?! - ordítottam. 
- Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de mégis eljöttem! És harcolni fogok a szeretetedért. Nem lökhetsz el magadtól, mert a testvéred vagyok! - üvöltötte. Hirtelen lettem nagyon rosszul. Köhögtem és alig kaptam levegőt. - Sofi, minden rnedben? - kérdezte Harry. Hiretlen elsötétült minden... 

1.fejezet - What are you doing here?

Sziasztok!
Azért kezdtem bele ebbe a blogba, mert komolyabb témára akarok áttérni. Egyetlen egy blogom volt még, illetve még egy de azt befejeztem.Szeretném ezt sokkal jobban megcsinálni, nem úgy mint a legelsőt, amiről a véleményem inkább nem fejtem ki. Remélem tetszeni fog a történet, próbálom minál eredetibben megcsinálni, hogy ne tűnjön sablonosnak és mindekinek elnyerje a tetszését! Itt is lenne az első fejezet, remélem megjegyzéseket hagytok és sokan feliratkoztok!
Csók, xx Patri

,, - Sofia! 
- Igen? - néztem a zöld szempárba. Már nem úgy csillogott mint az előtt. Egy féléve a szeme színe is elmúlt és úgy érzem sosem láthatom újra azt a boldog, csillogó és gyönyörű zöld szempárt. 
- Ülj le kérlek az ágyra! - mutatott ágyamra, én pedig leültem. Fűrkésző tekintettel néztem rá. Egy ideig állt, majd idegesen leült. - Sofi! El kell mennem!
- Mikor jössz? - tettem fel első kérdésem.
- Nem tudom.
- Hova mész?
- Londoba kell költöznöm. 
- Tessék? - emelkedett meg a hangom két oktávval. - De hát miért? 
- Sof jelentkeztem az X-Factor -ba. 
Ketté törtem. Elmegy, itt hagy mint anyáék. Teljesen egyedül maradtam. Nem akarom, hogy elmenjen. Szeretem őt.
- Harry, kérlek ne menj el! Maradj itt velem! Nem hagyhatsz itt! Te nem! Ne hagyj itt mint anyuék! - gyűltek könnyek a szemembe. - Kérlek szépen Harry! Ne hagyj itt! - csordult végig az első kósza könnycseppem. 
- Nem hagylak itt! Vissza jövök érted! Nem hagylak magadra! Szeretlek Sof, és nem akarlak elfelejteni! - ölelt magához. Sírni kezdtem. Hiába mondja, hogy nem akar itt hagyni mégis elmegy. 
- Kérlek Harry! Ne menj el kérlek! Ne hagyj egyedül! - sírtam, ezzel össze foltozva fekete pólóját. 
- Sofi döntöttem! El kell mennem! Vissza jövök megígérem! Ne sírj, kérlek! - szorított. 
- Ígérd meg, hogy vissza jössz még hozzám! - szipogtam. Nem akartam elhinni, hogy Harry is elmegy. Itt hagy.
- Megígérem! Bármi is lesz, én melletted leszek! Szeretlek Sof ezt ne felejtsd el! - mondta és éreztem vállamon az ő könnycseppjeit is.
- Mikor indulsz? 
- Holnap reggel - erre megint kitört belőlem a sírás. - Sofi ne nehezítsd meg a dolgom! Kérlek ne sírj! Szeretlek Sofia! - ölelt még szorosabban magához. Álomba sírtam magam.
Másnap reggel egy gyengéd puszira ébredtem az arcomon. 
- Sof mennem kell! - nézett rám keserűen Harry.
- Harry szeretlek! - öleltem meg.
- Én is szeretlek! Megígérem vissza jövök! Akár sikerül, akár nem!  Szeretlek! - suttogta fülembe. Sós könnycseppjeim landoltak vállán. Elhajolt tőlem, egy halvány csókot hintett homlokomra, megfogta a kezem és bele helyezett valamit. Megfordult és kiment a szobából. Egy világ tört szét bennem. Újra! Miután anyuék elmentek, Harry töltött fényességet napjaimba. Nem állnék saját lábamon, ha Harry nem lett volna velem. Kívűl erős volt, viszont belül gyenge és össze tört. 
Kimásztam a takaró alól és az ablakhoz siettem. Odakint szakadt az eső. A kipárnázott ablak párkányra ültem és onnan szemléltem az esőt. Láttam ahogy Harry beszáll Stella nénikém kocsijába. A lámpák felvillannak és Stella néni lassan kiáll a kocsi felhajtóról. Egyenesbe irányítja kocsiát, és elhajt a szürkeségbe.''

Mindez három éve. Három éve, hogy Harry elment és itt hagyott. Azt ígérte vissza jön. Azt ígérte bármi is történjék itt lesz velem. Nem hagy magamra! És megszegte ígéretét. Azóta sokat változtam. Nem az a gyenge, törékeny lány vagyok. Erős vagyok legalábbis kívülről. Belül ugyanúgy kettő vagyok törve, mint azon a napon. Mikor Harry elment és itt hagyott. Magamra maradtam teljesen egyedül. Se apukám, se anyukám, se testvérem. Egy időben rendszeresen hívott, SMS -t küldött de abba maradt. Miután össze került a négy sráccal teljesen elfeljtett. Elfeljtette mit ígért.
Az ablak párkányon ülök és nézem az eső cseppeket. Akárcsak azon a reggelen. Azon a borús, szomorú reggelen. A 'H' betűs nyakláncomat szorongatom amit még anno helyezett a kezembe Harry. Borzasztóan hiányzik. Hiányzik érintése, ölelése, minden puszija, védelmezése egy szóval az egész régi Harry Styles. Tudom többet nem játszhatunk önfeledten. Tudom többet nem tudom meg ölelni. Tudom többet nem érzem édes illatát. Csak ez a nyaklánc maradt ami emlékeztet rá. Semmi más.
A kocsi felhajtóra egy fekete autó gördült fel. Ki ez? Mit akar? Nem szabad oda állnia. Stella néni nem tud majd parkolni! Leszaladtam a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. A kukocskálón kileskelődtem és nem hittem szemeimnek. Hiszen ő Harry. De mit keres itt? Azt hiszi megbocsájtok neki? Azt hiszi nyakába ugrom, ha meglátom őt? A csengő már szólt is.
- Menj innen! - kiáltottam ki, bár hangom remegett. Könnyeim újra három év után előjöttek és rohamosan folyni kezdtek arcomon.
- Sofi! Beszéljük meg kérlek! Bocsájts meg nekem! Annyiszor meg akartalak látogatni! Annyiszor szerettelek volna újra látni! Sof, kérlek engedj be! Beszéljük meg!
Hirtelen kinyitottam az ajót és szembe találtam magam vele.
- Sofi, hogy megnőttél! Kész nő lett belőled! Csodálatos vagy! - indult meg egy lépést de megállítottam.
- Nem Harry, nem! Elfeljtettél, elhagytál, az ígéreted megszegted és soha többé nem láttalak újra a mai napig. Ide jössz, felbojgatod az életem és azt hiszed röktön a nyakadba borulok. Hát tévedsz! Nagyon nagyot tévedsz! Gyűlöllek Harold Edward Styles, gyűlöllek! Számomra halott vagy mint anyuék! Nem létezel többé! És most menj el innen nem akarlak többet látni! - zokogtam.
- Én...
- Nem Harry! Menj innnen! Nem akarlak többet látni! Nyomás! - mondtam majd elfordultam.
- Csak tudd, hogy én mindig is szerettelek! Gondoltam rád éjjel, nappal! Egy percre sem feljtettelek el!
- Akkor hívtál volna. Vagy küldtél volna egy rohadt levelet - hüppögtem.
- Ha tudnád hányszor próbáltam! Mindig a kukában végezte az összes levél. Egyszerűen féltem a szemed elé kerülni. Féltem írni. Ne haragudj rám kérlek Sofi!
- Menj el Harry! - szűrtem ki a szavakat.
- Szeretlek! - mondta majd becsuktam az ajtót. Zokogva borultam a padlóra. Miért történik ez velem? Miért nem hagy békén ha eddig nem keresett? Csak felszaggatta a begyógyult sebeimet. És ennek ellenére még mindig szeretem. Hát persze, hogy szertem hiszen a testvérem. De megbocsájtani nem tudok. Még nem.