3.fejezet - Dreams

Jézus, Úr istenem! Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! Mindent nagyon köszönök! 7 megjegyzés, 8 olvasó *-* Nagyon szépen köszönöm, csodálatosak vagytok! Hát meg kell, hogy mondjam miközben írtam a részt a vége felé én is elbőgtem magamat! Nem tudom, hogy de alig láttam valamit a könnyek miatt és, ha én elsírtam magam rajta, akkor bízom benne, hogy sikerül titeket is megsiratnom! ;)
Megjegyzéseket hagyjatok!!
Jó olvasását!
Csók, xx Patri

UI.: Kint vannak a pipák LEHET PIPÁLGATNI! 

Harry Styles

 

- Úristen, Sofi! Orvost, gyorsan egy orvost! - ordítottam ki az ajtón. Sofi elájult és a gép, pedig egyenletesen egymás után hosszan csipogott. A kis hegyek eltűntek a monitorról, én pedig egy szakadék legesleg szélén éreztem magamat. Miért történik ez velem? A testvéremnek leállt a szívverése, MIATTAM. Minden miattam van. Minden! Hogy, beteg lett és, hogy most leállt a szíve. De ez a kiáltozás nem dühből szólt, hanem inkább tudatára akartam adni mennyire szeretem. De semmi értelme nem volt! Ezzel csak rosszat tettem! Ráadásul Stella néni soha többet nem fog beengedni Sofi -hoz. Mivan ha nem tudják visszahozni az életbe? Mi van, ha Sofi felkerül az égbe? Mit csinálok, ha egyetlen élő családtagom, egyetlen drága húgocskám meghal? Én abba belerokkanok. Én azt nem bírnám ki. És, az is bizos, hogy megölném magamat. Nem tudnék bűntudattal élni. Egyszerűen képtelenség. Lehet, hogy egyes embereknek megy, de az nem én vagyok.

A kórteremből szószerint kitaszítottak, és Stella néni ordibálását hallgatom. 

- Soha többet, nem ládhatod Sofi -t! Azt hittem értelmes vagy és megtudjátok beszélni, de rosszabb vagy mint egy öt éves kis kölyök. Csak akkor láthatod Sofi -t, ha ő akarja, arra viszont ne számíts! És most takarodj innen! 

Egy ideig álltam és bambultam. Kezdtem homályosan látni, szemebe gyűlő könnycseppek miatt. 

- Nem hallottad? TAKARODJ! - kiáltott rám. Lassan megindultam. Odakint szakadt az eső. Hajam lelapult, ruhám átázott. Esőben sétáltam Holmes Chapel utcáin. Sötét volt, néhol egy- egy lámpa világított. A város kihalt volt. Nem olyan mint amelyre emlékeztem. Régen színes volt minden, alig- alig esett az eső, és zajlott az élet. Régen minden tökéletes volt. Imádtam délutánonként Sofi -val a kertben, vagy éppen a játszótéren játszani. Akkor még felhőtlenek voltunk. Mikor esett az eső, a kandalló elé kuporodtunk és anyu vagy énekelt, vagy mesélt nekünk. Nagyon szerettünk énekelni. Anyunak arany torka volt. És Sofi -nak is az van. Én miattuk indultam az X-Factor -ban. Nyerni szerettem vona, hogy Stella nénivel és Sofi -val Londonba költözhessünk és új életet kezdhessünk. És ezt elcsesztem. Sofi -nak igaza van. Itt hagytam 3 évre. Itt hagytam mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. De azt hiszitek nekem, olyan egyszerű volt? Szerintetek nem szenvedtem mikor elindultam? Vagy mikor egy szomorú számot kellett énekelnem? Torkomba hatalmas gombóc keletkezett és sehogy sem tudtam lenyelni. És ez mindig mai napig ott van. Iszonyatosan mardosott a bűntudat. Fájt, hogy itt hagytam Sofi -t, és még csak fel sem hívtam. Fájt és még mindig fáj. Persze, voltak olyan pillanatok mikor boldognak tűntem. Mert boldog voltam. Kívül. De belül összetört. Az csak egy álca volt. 

Az eső még mindig esett, én pedig egy követ rugdalva mentem. Hogy, hova? Fogalmam sincs. Csak mentem előre. Talán a kocsimért kéne menni. És abban aludjak? Vagy menjek vissza a srácokhoz? Annak semmi értelme nem lenne mert mindenki a családjánál van. Mert mind a négyőjüknek boldog családja van! Azt hiszik az emberek nekem mindenem megvan! Pénzem, hírnevem... de a legfontosabbról mindig elfelejtkeznek. Nincsen családom. És ez a világon a legfontosabb. Fontosabb mint a pénz, vagy a népszerűség. Csak egy beteg húgom van és egy nagynéném, akik utálnak. Ez az élet? Ez nem az! Ez egy pokol. Utálom az életem. És ez most bizonyosodott meg bennem. Utálom! Egy pokol. Erre nem tudok mit mondani.
Beültem az autóba és meredtem magam elé. Hogy, lehetek ilyen tuskó? Mérgemben bele boxoltam a kormányba, amivel elértem, hogy egy hangos duda szót hallassak. Remek! Fejemet a kormányra hajtottam és lehunytam szemeimet. Vissza kell mennem a kórházba! Meg kell tudnom, mi történt Sofia -val. Egyáltalán miért is jöttem el? Olyan szerencsétlen vagyok. Gyújtást adtam, majd hangosan felbőgettem a motort. 100 -zal repültem végig az utcákon, volt, hogy piroson is átmentem, de nem érdekelt. Látnom kell Sofia -t! Leparkoltam és amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam. A recepción utánam kiáltottak, de az sem érdekelt. Csak futottam a liftig. Meg nyomtam a 2 számot és idegesen dobolni kezdtem a lábammal.
- Mi lesz már! - mondtam, inkább csak magamnak A lift egy hangos csöngetéssel jelezte, hogy megérkeztem. A folyosó végére futottam és betekintettem az ablakon. Sofia bent aludt. Melette egy fotelben pedig Stella néni. Minden rendben! Hála' az égnek! Nagy kő esett le a szívemről. Holnap utána járok, hogy hogyan lehet Sofi -t meggyógyítani. Fáradtan rogytam le az egyik székre. Szemeim automatikusan lecsukódtak és mély álomba szenderültem.

,, - Sofi! Úgy örülök, hogy meggyógyultál! Nagyon szeretlek! - öleltem át húgomat. Meggyógyult. Vége a rémálomnak. Újra karjaimban tarthatom. Újra ölelhetem. 
- Harry, köszönöm! Mindent nagyon köszönök! - ölelt még mindig.
- Nem kell semmit sem köszönöd! - váltam el tőle és néztem szemeibe. Vagyis néztem volna, ha nem sütötte volna le azt a gyönyörű barna szempárt. Álla alá nyúltam és felemeltem, hogy újra szemeibe nézhessek. - Sofi, én nagyon szeretlek téged! Azt hittem el veszítelek! Abba bele pusztultam volna! Köszönöm, hogy megbocsájtottál! Szeretlek és soha többet nem hagylak magadra! Szeretlek Sofi! - nyomtam egy csókot homlokára. 
- Én is Harry! Soha többet nem akarlak elveszíteni! - ölelt meg.
- Nem fogsz! - suttogtam és közben végig simítottam hosszú barna haján. - Mehetünk? - kérdeztem.
- Mehetünk! - csúsztatta bele tenyerét az enyémbe, majd beszálltunk a kocsiba és elindultunk. - Hova megyünk? 
- Titok! - mosolyodtam el. 
- Ne már, mondd el! 
- Majd meglátod! 
- Gondolom el Chapel -ből! - mondta mikor elhaladtunk a ,,Viszlát! Jó utat!'' tábla mellett. Nem mondtam semmit. A rádió halkan ment, mikor felcsendült a Live While We're Young. Sofi megelőzött és feltekerte a hangerőt. Kérdőn néztem rá. - Mi van? Nem mondtam, hogy nem szeretem! - erre elvigyorodtam. Gyorsan történt minden. Egy pillanatra néztem Sof -ra. 
- Harry! Vigyázz! - sikította. Oda néztem és egy fába mentünk bele, esélyem sem lett volna elkanyarítani az autót.''

Megriadtam. Szörnyűt álmodtam.
- Mr.Styles, nagyon fáradtnak tűnik! - jött Sof kezelőorvosa. - Bent töltötte az éjszakát?
- Igen! - álltam fel.
- Látszik! Menjen nyugodtan haza!
- Kérem, mi van Sofi -val?
- Sikerült az állapotát stabilizálnunk, de nem tett jót neki, hogy kiabáltak. Bele is halhatott volna.
- Tudom! - hajtottam le a fejemet.
- Kérem a továbbiakban mellőze az ilyen fajta viselkedést, vagy ki kell tiltanunk a kórházból.
- Rendben, és nagyon sajnálom! Ígérem több ilyen nem lesz! Doktor úr, azon gondolkoztam, hogy lenne -e valami módszer, terápia, esetleg gyógyszer amivel meglehetne -e gyógyítani Sofi -t?
- Van egy műtét amivel ellehetne távolítani a daganatot, de elég macerás műtét és mivel külföldi orvos végezné el, elég drága!
- Az nem számít! A lényeg, hogy ezzel meggyógyulna és makk egészséges lenne, nem?
- Ha sikerül a műtét, igen!
- És ha nem sikerül?
- Maradandó károsodás és fenn áll a veszélye a halálnak is!
- Jesszusom!
- Jól van? Nagyon sápadtnak tűnik!
- Ők ezt már tudják?
- Igen, már említettem de ez a téma abba is maradt.
- Aha, köszönöm! - mondtam majd az ablakhoz léptem. Stella néni háttal ült és nézte az alvó Sofi -t. Lassan lenyomtam a kilincset és beléptem.
- Mit keresel te itt? - állt fel mikor meglátott.
- Stella néni, kérlek! Ne tilts el tőle! Én szeretem őt, mindennél jobban! Nagyon sajnálom ami tegnap történt. Borzasztóan! De lehet tudnék segíteni. Kifizetném a műtét!
- Szó sem lehet róla!
- De Stella néni! Tudom, hogy nincs rá pénzetek, a mindennapi betevőért dolgozol! Engedj meg ennyit, had fizessem ki Sofi műtét! Mindketten szeretnénk ha meggyógyulna!
- Harry, én nem tudom! Teljes mértékben igazad van, de nem tudom, hogy Sofi engedné -e! Ezt tőle kell megkérdezned.
- Ha igent mondd, te megengeded?
- Igen!
- Köszönöm!
Sof -ra néztem és mozgolódni kezdett. Kinyitotta a szemét, pislogott párat majd rám szegezte tekintetét.
- Sof, Istenem! Nagyon sajnálom! Ne haragudj rám, kérlek! Én... - itt elakadtam.
- Sofi fáj valahol?- kérdezte Stella néni.
- Mo...st s.sss.emmi! - akadozott.
- Jaj, kicsim! - ölelte meg -már amennyire tudta- Stella néni.
Én csak álltam ott idétlenül és Sofi -t néztem. Miért nem bocsájt meg? Lehet, hogy már soha többé nem fog szeretni? Vagy majd később megbocsájt?
- Stella néni! - beszélt halkan már- már hörögve.
- Igen?
- Kimennél egy picit?
Azt hittem rosszul hallok, de szerintem Stella néni is.
- Hogy, mondod?
- Kimész? Szeretnék Harry- vel négy szem közt beszélni!
- Öhm, persze! Harry - fordult felém - ne legyen olyan mint tegnap!
- Nem lesz! Ígérem!
Stella néni bólintott majd kiment. Sofi -ra emeltem tekintetem.
- Harry... - kezdte.
- Igen?
- Meghallgatnál? Úgy, hogy nem vágsz közbe! - de megjött a beszélőkéje! Örülök neki! Bólintottam, s folytatta. - Szóval, míg aludtam álmodtam valamit - arcomra kiült a kíváncsiság -találkoztam anyuval és apuval. Vagyis inkább úgy fogalmazom meg, hogy éltek. Együtt voltunk, te, én és anyáék - szemeimbe könnyek gyűltek - és mi összevesztünk. Anyu azt mondta, hogy béküljünk ki egymással, mert történnek az életben szívtelen dolgok. Például ha az egyik családtagunk meghal. Megkérdezte, hogy haragban akarunk -e elválni egymástól, mire mi kibékültünk. Még aznap anyuék meghaltak. És szörnyű volt! - gördültek le könnycseppjei. Nem csak neki, nekem is ázott volt az arcom a könnyektől. - Arra jutottam - törölte le a sós vizet arcáról - hogy akármennyire is haragszom rád, szeretlek! Persze ezt eddig is tudtam! Hiányoztál Harry és rossz volt nélküled. Nem akarlak elveszíteni! - suttogta a végét és újra kibuggyantak könnyei. Beszéde közben, nagy nehezen feltornázta magát az ágyban -már amennyire tudta- így félig ült. Magamhoz húztam és szorosan megöleltem.
- Jaj, Sofi! Istenem! Nagyon sajnálom! Mindent nagyon sajnálok! Ne haragudj! - hüppögtem. Itt és most nem érdekelt ki lát és ki nem. Nem érdekelt, hogy fiú vagyok és, hogy puhány mert a Húgom karjaiban sírok. Semmi nem érdekelt csak Ő.
- Én is nagyon szeretlek! - mondta akadozva. Kezei mely a nyakam köré voltak fonódva leestek, és teste visszazuhant az ágyba. Szemei lecsukódtak.  A hegyek újra eltűntek!
- SOFI!