4.fejezet - I waited to get carried away in the death ...

Igaz, csak 4 megjegyzés jött, de annak is nagyon örültem. Nem tudom ki látta, ki nem de a 3.fejezethez kaptam egy kisebb körű kritikát, és hát köszönöm szépen, hogy őszinte voltál Nessa Zsiga! Rajta vagyok az ügyön és remélem nem okozok csalódást és végül tetszeni fog! A pipákra újra felhívnám figyelmeteket, hogy lehet most már ott is értékelni! :) Valamint ez igaz nem a bloggal kapcsolatos, de úgy érzem muszáj közölnöm két dolgot is, az egyik, hogy mindenki nézze a posta fiókját, aki előjegyezett az One Direction Különszámra, mert MEGCSINÁLTUK, ÖSSZEHOZTUK A 3000 ELŐJEGYZÉST! Borzasztó büszke vagyok most Magyarország valamennyi Directioner -ére! Úgy gondolom, hogy ezzel is megmutattuk a Srácok menedzsmentjének, hogy össze tudtuk hozni a 3000 előjegyzést!
A másik amit említeni szerettem volna, hogy minden Directioner és nem Directioner Anyukának sok boldog anyák napját utólag is! 
Jó olvasást és megjegyzéseket hagyjatok!
Csók, xxx Patrii

Sofia Styles

Megint ide kerültem? De hát miért? Miért vagyok folyton itt?
- Kincsem...
- Anyu?
- Kicsikém - ölelt magához rég nem látott Anyukám.
- Anyu... - gördültek ki könnycseppjeim.
- Shh... ne sírj, Kicsim. Minden rendben!
- Anya... én...
- Nem kell magyarázkodnod Kicsim! Megértelek. És nagyon büszke vagyok rád. Jól tetted, hogy megbocsájtottál Harry -nek.
- Jaj, Anyu miért hagytatok magamra? - fúrtam bele fejemet vállába.
- Nem hagytunk magadra. Veled vagyunk mindig. A szívedben mindig élni fogunk. Szeretünk és éppen ezért nem hagyunk magadra.
- És hol van Apu?
- Ott jön - mutatott el a másik irányba. Oda kaptam a fejem és Apa csakugyan ott jött. Felálltam és nyakába ugrottam.
- Apu! - hüppögtem.
- Kicsikém. De hiányoztál! Minden rendben? Miért sírsz?
- Úgy hiányoztok - suttogtam fülébe.
- Jaj, Kincsem.
- Sofi, mondtam már, hogy ne pityeregj miattunk. Mi mindig is itt leszünk Neked - simogatta a hátam Anya. Leszálltam Apáról és vissza ültünk eredeti helyünkre.
- Kicsim... - kezdte Apa. Felnéztem rá. - Nagyon büszkék vagyunk rád Anyáddal.
- Én egy valamit mégsem értek. Miért ájulok el folyton? Most is, mikor végre olyan sok idő után Harry karjaiban voltam, miért jöttem el tőle?
- Kicsim ez a betegség. Erről Te nem tehetsz - tűrt a fülem mögé egy hajtincset Anya.
- És már menned kéne vissza, mert Harry és Stella néni nagyon aggódik érted! - mondta Apa.
- Had maradjak még! Csak egy picit! Kérlek - suttogtam a végét könnyeimmel küszködve.
- Drágám menned kell! Oda lent várnak. Ígérj meg nekem valamit - mondta Apu.
- Igen? - néztem zöld szemeibe. Pont mint Harry -é.
- Megmondod Harry -nak, hogy Rá is nagyon- nagyon büszkék vagyunk. Persze nem azért amit tett veled, hanem azért amiért tette.
- Ígérem, hogy elmondom nekik! - öleltem át Apukám.
- Kicsim, ígérj meg nekem is valamit - kezdte Anyu. - Ígérd meg Nekem, hogy ha vissza mész elfogadod Harry ajánlatát.
- Milyen ajánlatát? - ráncoltam a homlokom.
- Majd megtudod. De most menj, várnak rád! Szeretünk és mi mindig itt leszünk veled - hallottam egyre halkabban Anya hangját és végül eltűntek. Korom sötétség.
- Ne, Anya, Apa! Gyertek vissza! Anya! Apa! - kiáltottam sírva.
- Hé, shhh! Nincs semmi baj! Itt vagyunk! - ölelt valaki magához. Pislogtam párat, mire megszokta a szemem a fényt. Körül néztem és Harry karjaiban voltam.
- H...Ha...Harry - akadoztam, mert a sírástól meg sem tudtam szólalni.
- Shhh... semmi baj! - ringatózott velem ölében.
- Harry... -töröltem le könnyeim.
- Igen? - néztem csillogó szemeibe.
- Találkoztam...
- Kivel?
- Anyával. És Apával. Büszkék Rád!
- Találkoztál velük?
- Igen! Nagyon büszkék Rád!  És nagyon szeretnek!
- Jaj, Sof! - szorított magához.
- Stella néni?
- Itt vagyok Kicsikém! - szólalt meg. Arrébb csúsztam és megöleltem őt is.
- Sof... lenne itt egy dolog - kezdett bele Harry. Ajajj! Rá emeltem tekintetem jelezvén, hogy folytassa. - Szóval Stella nénivel megbeszéltük és muszáj lesz  elfogadnod.
- De mégis mit? - jártattam kettejük közt a tekintetem.
- Sofi, fogadd el kérlek a műtétet - mondta Stella néni.
- Milyen műtétet?
- Amivel meggyógyítanak - mondta Harry.
- És honnan veszitek, hogy nem fogadnám el? - kérdeztem.
- Onnan, hogy Harry fizeti.
- Micsoda? - néztem Stella nénire.
- Sof, enged meg, hogy...
- Szó sem lehet róla! Nem, nem és nem. Kizárt dolog!
- Sofi, ez az egyetlen esély, hogy meggyógyulj! Ne tedd ezt velünk! - kérlelt Stella néni. Erről szó sem lehet. Nem fizetheti ki. Ingattam a fejem megállás nélkül, amivel azt értem el, hogy jól megszédültem úgy, hogy inkább abba hagytam és hátra dőltem.
- Sof, figyelj rám! - szólt Harry. Oldalra fordítottam a fejem és Hazz -ra néztem. - Ez az egyetlen - emelte ki az 'egytlen' szót - esély rá, hogy meggyógyulj és egészséges legyél.
- Harry nem! Nem tehetem meg ezt veled! Meg kell értened! Nekem nagyon nagy lelkiismeret furdalásom lenne miatta.
- Sof, kérlek! - suttogta. - Kérlek szépen! Engedd meg!
- Nem Harry!
Felállt és kiment a kórteremből. Magamra haragítottam. Most haragszik rám. Pedig Ő csak segíteni szeretne. Stella néni hangos sírásban tört ki.
- Sofia, kérlek!
- Stella néni érts meg engem is! Milyen már, hogy a testvérem pénzéből fizetjük ki a drága műtétem csak, hogy meggyógyuljak.
- De...
- Nem! - szakítottam félbe. - És akkor mi lenne, ha Harry nem lenne híres? Akkor mit csinálnánk? Miből lenne rá pénzünk?
- Ne ezen gondolkozz! Harry híres és azért hagyott itt téged, hogy legyen pénze. Hogy, ilyen esetekben ki tudjuk fizetni az élet mentő műtéted. Sofi, egyre rosszabbul vagy, folyton elájulsz. Ez így nem mehet tovább! Meg kell műtenünk!
- NEM! Nem kell Harry segítsége. Az, hogy megbocsájtottam, még nem azt jelenti, hogy puszipajtások vagyunk, olyanok mint régen, mert igenis fáj, hogy úgy magamra hagyott, 3 éven át keresztül. Nem törődött velem, még csak egy rohadt képeslapot sem kaptam a szülinapomra. Haragszom rá még mindig, de rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni. És ha már itt tartunk, Neki és Neked is sokkal jobb lenne ha meghalnék, mert akkor nem kellene egy ilyen szürke, összetört, árva egérre vigyázni és enni adni Neki. Ennyit erről. Ja és ha meghalnék, legalább Anyuékkal lehetnék és nem itt lent rohadnák meg egyedül!
Stella néninek még több könny gyűlt a szemébe, majd Ő is felállt és kiment. Remek! Mindkét szerettem haragszik rám. Pedig Én csak boldog szeretnék lenni a maradék életemben. Boldog, és vidám. Harry -vel szeretnék lenni és amennyit csak tudunk bepótolni a sok elmaradt időből. De Én ezt is elcseszem, mert kiabálok Velük és Magamra haragítom Őket. Egy nagy balfék vagyok. 
Az ablak felé hajtottam a fejem és kinéztem az ablakon. A Nap éppen lemenni készült. De régen is láttam Naplementét.
Lábaimat kidugtam a takaró alól és lassan leraktam a földre. Felültem és nagy nehezen felálltam. Járni még csak tudok, nem? Legalábbis remélem. Tettem egy lépést a köpenyem felé. Majd még egyet és még egyet. Ez az, megy ez Nekem.Magamra húztam a ruhadarabot és eltipegtem az ajtóig. Lenyomtam a kilincset és kinéztem a kis résen. A folyosón tiszta volt a levegő, így gyorsan -már amennyire gyorsan tud egy rákos ember- végig mentem a folyosón és benyomtam a liftet hívó gombot. Hamar lent voltam az előtérben. Kiléptem a kórház kapuin és megcsapott a lágy, esti szellő. Csoda, hogy most nem zuhog az eső.
Kimentem a kórház kertjébe és lefeküdtem a fűbe.

Csak néztem fel az égre és azon gondolkoztam, hogy hol ronthattam el. Sosem voltam valami rossz gyerek, mindig hallgattam szüleimre. Isten mégis, valahogy úgy intézte, hogy szüleimet elvegye tőlem és megajándékozzon egy ronda betegséggel. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, amiért bűnhődnöm kell?
Szemem újra az égboltra terelődött. A narancssárga már- már rózsaszín árnyalatot lassan átvette a sötétkék szín. A napot felváltották a csillagok és a Hold. Teli Hold volt. Gyönyörű! Rég néztem már a csillagokat, pedig ez régebben minden esti szórakozásom volt. Míg mások a TV -t bámulták, én a csillagokat néztem és próbáltam kiigazolódni a sok kis égitesten. Nem mondhatni, hogy vizsgáltam őket, inkább csak úgy néztem. Szépek voltak. Nekem Ők jelentették az esti TV nézést.
Lehunytam szemeim és élveztem a tücskök ciripelését, az éjjeli pacsirták dalolását. Egy hatalmasat dörgött az ég, mire összerezzentem. Villámok cikáztak az égbolton. Úgy látszik elszóltam Magam, mikor kijöttem.
A sötét felhők eltakarták a csillagokat, így Engem megfosztva a gyönyörű látványtól. Az ég megint dörgött, de nem érdekelt különösképpen. Tőlem az  ég is leszakadhat, de Én itt maradok.
Éreztem az első ersőcseppeket Magamon. Az eső is elkezdett esni, de nem ám szemerkélni, zuhogni. Teljesen eláztam és átfagytam, de nem érdekelt. Maradtam. Feküdtem a fűben és vártam, hogy a halál elragadjon Magával.