9.fejezet - The operation

Sziasztok drágák! Mint látjátok oldalt kint van egy szavazás, valamint külön bejegyzést is szántam arra, hogy milyen témájú legyen a következő blogom, mivel ez az utolsó előtti rész! :( Kérném szépen mindenkitől, hogy szavazzon, esetleg írjon megjegyzést, aki még nem tette meg. Valamint jól esnének a kommentek, mert az előzőhöz 2 -őt kaptam és én a 3 -hoz vagyok szokva. ;) De az se baj ha nem jön. Mindegy nem rizsázok tovább, itt a 9.fejezet. Én is megkönnyeztem rajta, remélem belőletek is kitudom váltani ezeket az érzelmeket, és az érzékenyebbeknek papír zsepit elő! 
Sajnálom, hogy késve hoztam a részt, de a héten sok dolgom volt, és pénteken, úr isten holnap már szombat és nincs rész fejjel szaladgáltam a házban és próbáltam leülni írni. Úgy hogy igyekeztem, és újabb ötletek jutnak eszembe, amit még ebbe a két részbe mindenképp bele kell, hogy tegyek. Ja és még valami... úgy döntöttem, hogy jövő hét szombatra jön az utolsó rész, hogy minél tovább tartson. :)
Jó olvasását az utolsó előtti részhez!
Csók, xxx B♥


Miután Harry -ék végre leakadtak a témáról, miszerint nekem tetszik Niall, elkapott a rosszullét. Nagyon rosszul lettem, már az is megfordult bennem, hogy ezek itt az utolsó perceim. Stella néni még azelőtt hazament, hogy én rosszul lettem, úgyhogy Harry -vel vagyok, és próbálok erős maradni. A félelem is előjött... Kérdések sorozata zajlód ott le bennem... mégis egyre sem tudtam a válszt. Milyen lesz odaát? Biztos, hogy megakarok halni? Az utolsó percben fogadjam el a műtét ajánlatát?
Egy idő után már gondolkodni is alig tudtam. Karjaimat nem tudtam megmozdítani, szerintem még a kis lábujjam mozgatása is nehezemre esett volna. A fájdalom és a pánik felülkerekedett rajtam és kitört belőlem a sírás. Féltem... rettenetesen féltem. Mi lesz most velem? Mi lesz a ,,családommal''? Itt hagyom őket, abba Stella néni beleroskad. És mi lesz Harry -vel? Képes lenne túlélni? Miket beszélek... persze, hogy túléli.... igaz?
- Ha...Ha...Harry... - akadoztam a sírás miatt.
- Mi az? Mondd már, teljesen megijesztesz!
- Kér... lek... szépen ne tégy őrültséget.
- Mi? Nem értelek.
- H..Harry... én érzem, hogy közeleg... - próbáltam lenyelni a gombócot a torkomból - hogy nem sokára meghalok... azt szeretném, hogy te élj tovább, ne foglalkozva velem.... találj egy lányt... akivel majd összeházasodtok és lesznek majd szép gyerekeitek. Azt akarom, hogy vigyázz majd Stella nénire, ne hagyd, hogy magát hibáztassa... mert ahogy ismerem, megtenné. Te se hibáztasd magad, itt aki egyedüli hibás az csak én lehetek. Éljetek tovább boldogan, és még egyetelnegyet kérek tőled: Sose felejts el! - suttogtam.
- Jaj, Istenem segíts! Sofi nehogy búcsúzni készülj, hallod?! Kibírod, erős kislány vagy, végig csinálod és te kerülsz majd ki győztesként, hallod? Te leszel a győztes. Együtt leszünk, együtt fogunk élni, és még csak eszedbe se jusson föladni. Nem adhatod fel!
- H... Harry... én próbálom...
A teremben csak a sírást lehetett hallani. Mindketten sírtunk, sőt már zokogtunk. A fájdalom enyhült, mégis sokkal gyengébb lettem. Úgy éreztem egy gyenge szellő fuvallat is el, messze tudna repíteni.
Harry fejét ágyamra hajtotta és úgy sírt. Milyen önző vagyok. Annyira hülye és önző, hogy rájuk nem tudok gondolni. Annyira buta vagyok, hogy őket elfelejtem.
- H...Harry.... csináljuk meg a műtétet!
- Mi van? Jól hallottam?
- Igen, csináljuk meg a műtétet.
- Komolyan?
- Igen.
Felpattant és kiszaladt a kórteremből. Az orvost noszogatva tért vissza.
- Kisasszony, valóban szeretné a műtétet?
- Igen, minél hamarabb.
- Hát akkor ennek nincsen akadálya... - s, kirohant.
- Jaj Sofi! Istenem, olyan boldog vagyok! Végre! Köszönöm! - ölelt meg. Szorosan öleltem magamhoz, és nem akartam elengedni. Nem akartam, hogy az ölelésünk véget érjen. Azt szerettem volna, ha örökké ölelhetem, bátyámat. Jaj, Harry.
- Szeretlek! - suttogtam fülébe.
- Én is, nagyon! Nagyon -nagyon!
- Én még jobban!
- Nem, én jobban! Mindennél és mindenkinél jobban!
- Én is Harry - suttogtam és könnyeim patakokban folytak. Meggyógyulhatok. Nagyon remélem, hogy meggyógyulhatok. Hogy, fog ennek örülni Stella néni.
- Megyek felhívom Stella nénit - ment ki Hazz.
Miért könnyebbültem meg? Egyáltalán, eddig miért nem fogadtam el a műtétet? Miért kellett megijeszteni, ahhoz, hogy elfogadjam? Vajon a jó Isten akarta így? Netalántán anyáék keze van a dologban?
Bejött a fehér köpenyes, már jól ismert doki, és hát elég gondterhelt arca volt.
- Ugye nincs valami baj?
- Attól tartok, hogy igen. Merre van Mr.Styles?
- Doktor úr. Tudni akarom! Nem vállalják a műtétet, igaz? Vagy nem lehet végrehajtani... Vagy...
- Sajnálom kisasszony, de csak két hét múlva tudnak ide fáradni.
- És? Én addig azt megvárom.... - és leesett a tantusz. A doki fél, hogy azt már nem fogom megélni. - Addigra én már meghalok? - kérdeztem hosszas csend után, monoton hangon, magam elé nézve.
- Nézze kisasszony... kicsi az esély rá, hogy túléli... a daganat nagyon erős.
- Akkor kapaszkodunk abba a kicsi esélybe... Nem fogom föladni. Igenis, meg fogok gyógyulni.
- Jól teszi, hogy nem adja fel. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy meggyógyuljon - azzal kiment.
Nem baj, engem nem keserít meg. Erős leszek, és megfogok gyógyulni. Istenemre esküszöm, hogy kifogok tartani. Igaz, sőt biztos, hogy lesznek nehéz napok... Nagyon nehezek... De vállalni fogom. És csak az fog a szemem előtt lebegni, hogy megfogok gyógyulni. Hogy,  MEG KELL GYÓGYULNOM!!
- Stella néni jön! - jött vissza Harry.
- Csak két hát múlva tud jönni az orvos - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Addig várunk. Nem lesz semmi baj - mosolygott biztatóan Harry és vissza ült mellém.
A délután Stella néni hálálkodásaival telt, hogy mennyire szeret, minket, hogy minden rendben lesz. Rájöttem, hogy én tényleg nem akarom itt hagyni őket. Az elmúlt napokban még jobban megszerettem őket, sőt itt voltak fiúk is. Ők is megkedveltették magukat velem. Tényleg nagyon- nagyon remélem, hogy a műtétig kibírom, végig tudjam csinálni, és a végén én kerüljek ki győztesként.
Este felé egyedül maradtam, és végre gondolataimba merülhettem. Lehet, hogy nagyon korai még erről gondolkodnom, de csak pozitívan szeretnék, és nem bele lovalni magam.
Azt már most leszögeztem magamban, hogy nem utazok el sehova a srácokkal. A ház is elég húzós, de abba még éppen belemegyek, főleg, hogy Harry -vel be kell pótoljuk az elmulasztott időt.
- Sofi...
- Niall?
- Nem zavarok? - dugta be a fejét az ajtón.
- Nem, dehogyis! Gyere!
- Bocsi a késői zavarásért de nem tudtam aludni, amíg nem látogatlak meg ma. Hogy vagy? Hallottam délelőtt nagyon rosszul voltál.
- Igen, eléggé. Eléggé ahhoz, hogy rájöjjek mit akarok.
- Ja igen, a műtét. Mind nagyon örülünk neki, hogy elfogadtad.
- Most már én is örülök neki. Na és mi újság otthon?
- Tudtad, hogy a nénikéd isteni paradicsomos tésztát főz?
- Igen tudtam - nevettem. - Én is nagyon szeretem.
- Hmm.. ma képzeld, Zayn és Louis úgy döntöttek, kifekszenek a napra, és hát elaludtak. Eléggé megégtek.
- Au! - nevettem fel. - Szegények.
- Egész nap úgy járkálnak, mint akik betojtak.
Niallel rengeteget nevettünk. Hihetetlen mennyi poént tud a srác. Olyan sztorikat mesélt, amitől már fájt a hasam a nevetés miatt.
Fél tizenegy fele, elaludhattam. Annyit éppen hallottam és éreztem amennyit Niall mondott. Keze le, fel járt az arcomon és simogatott.
- Jó éjt! - suttogta és egy meleg puszit nyomott az arcomra. Éreztem, hogy felemelkedik az ágy, ahogy ő is és kiindul.
- Niall... - szóltam utána.
- Igen? - fordult vissza.
- Nem alszol velem? - kérdeztem meg félősen. Komolyan, ilyet kérdeztem tőle? Nem -e alszik velem? Esküszöm elment a józan eszem.
- De szívesen - sétált vissza, és felhúzta a mellettem lévő ágy takaróját. Befeküdt, betakarózott és velem szembe fordult.
Mosolyogva hunytam le a szemeimet.